A partiumi Nagykárolyban nőtt fel, ma is ott turkálja a legjobb ruháit. Kolozsváron tanult színészmesterséget és dramaturgiát. 13 éve él Magyarországon, játszik lakásszínházakban, van zenekara és üzletvezetői végzettsége is. Nevéhez kötődik a Nyitott Udvar akció és sok más közösségi program. Jól áll neki a boa és a gumicsizma is, de a kettő együtt még inkább. A kezdetektől fogva tagja a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány (FKA) csapatának, a kisadománygyűjtő és közösségi programokban érzi legotthonosabban magát. Ha egyetlen dolgot kéne csinálnia, abba belebolondulna. Idén harmadszor vállalta el az Élményfutár szerepet. Miklusicsák Alíz kurátorunk csodálatos élete.
FKA: Egy gondolom unásig hallott kérdéssel kell kezdenem. Mi volt a baj a Temesvári Színházzal, hogy 2001-ben úgy döntöttél, munka, egzisztencia, kapcsolatok nélkül ide költözöl?
Miklusicsák Alíz: Nem a színházzal volt a baj, hanem az az érzés riasztott meg nagyon, hogy már talán egész életemben ugyanott, ugyanazt kell csinálnom, hogy velem már soha nem fog történni semmi fontos, izgalmas! Láttam, hogy nekem nem való a kőszínház. Vonzott nagyon az alternatív, kísérletező színház, a nélkül hogy gőzöm lett volna arról, hogy mi is az. Romantikus elképzeléseim voltak a szinte soha nem evő, nem ivó, alvásra időt nem pocsékoló, csak az alkotásuknak élő társulatokról, hozzájuk vágytam. Azt éreztem, hogy az a valódi, az a menő. Meg kell hagyni elég infantilis elképzeléseim voltak, valós tapasztalatok nélkül.
FKA: És hogy kezdődött az alkalmazkodásod itt?
MA: Sehogy, vagyis iszonyatosan nehezen. Négy évig küzdöttem, akkori életem legnagyobb projektjével, hogy állampolgárságot kapjak. Mikor átjöttem a zsebemben 2000 márkával, egy bőrönddel, meg sem fordult a fejemben, hogy ez ilyen nehéz lesz, vagy hogy esetleg nem is sikerül. Magyar vagyok, magyarul tanultam, a tőlem elvárt és akkor még valóban átérzett románellenességgel, Ceaușescu alatt nevelkedtem, és gyerekkoromban én is a Derricket néztem.
FKA: Tehát azzal a szándékkal jöttél, hogy itt maradj, itt építs új életet, nem átmeneti időszaknak tartottad ezt?
MA: Nagyon akartam. És akkor sikerült végül, amikor már egyáltalán nem rajtam múlt, amikor már semmit sem tehettem a sikerért. Azt hiszem ott tanultam meg egy életre, hogy nem elég akarni a dolgokat, sőt, hogy nem jó, ha összetöröm magam valamiért, ha görcsösen csinálok bármit is. Nagyon rossz időszak volt, kemény, de nagy változást hozott a világhoz való hozzáállásomban. Stresszes is addig volt, amíg attól rettegtem, hogy csak el ne üssön egy autó, mert nincs biztosításom. Amíg azt hittem, hogy az én kedvességemen, vagy rátermettségemen múlhat, hogy mikor kapok tartózkodásit, letelepedésit, állampolgárságot. De később rájöttem, hogy van egy szint, amikor már hiába zokogok, könyörgök, kiabálok, smúzolok, a dolgok nem rajtam múlnak, el kell engedni. És akkor sikerült, mert a politikai helyzet úgy változott meg.
FKA: Mihez kezdtél itt az első időkben?
MA: Egyik barátommal, akivel együtt jöttem át és aki állatorvos volt, létrehoztuk a Nautylus kisállatorvosi és előadó-művészeti Bt-t. Képzelheted, ennyire voltunk tudatosak és korszerűek! A négy év alatt dolgoztam szerkesztőségben, DVD vállalkozásban, sok helyen, és közben folyton színházba jártam. Mindent megnéztem a Szkénében és a Krétakörben, meg kisebb csapatok előadásait, de jelentkezni sehova sem mertem, mert féltem az elutasítástól. És egy idő után meg már azért nem, mert nagyobb lett bennem a tisztelet, az alázat, hogy ők végigcsináltak valamit együtt, ami után most ott tartanak, ahol, én nem kéredzkedhetek be csak úgy közéjük.
FKA: Mielőtt a Ferencvárosi Közösségi Alapítványt létrehozó csapatba kerültél, a Tűzraktár közösségi hely és színház munkatársa voltál, a színházi produkciók szervezőjeként. Azért az nem lehetett nyugis állás, de már húzott a közösségi terek felé.
MA: Az a hely csak ráerősített erre az igényemre, hogy muszáj könnyedebben, elengedéssel csinálni a dolgokat. És valóban mindig közösségben éreztem jól magam, akár diákszínjátszó körben voltam, akár vallástan órán, vagy bárhol, ahol valami újat lehetett létrehozni!
FKA: Az FKA-nál főleg kisadománygyűjtő és közösségi programokban vagy kezdeményező. Miért?
MA: Mert ott másfajta az elvárás. Azt érzem, hogy nem kell nekem valamit MINDEN ÁRON elérni, és hogy ott van a legnagyobb játékosságra lehetőség, komolyan csinálva. Ha úgy élek, hogy talán 80 éves koromban majd meg szeretnék tanulni szájharmonikázni – mert amúgy meg szeretnék –, akkor muszáj karbantartani magam. Szeretem itt az alapítványban, hogy mindenki megmutathatja a komoly céljait és az infantilis oldalát is, egyszerre. Itt az első perctől tisztelettel fordult felém mindenki. Én úgy érzem, itt lettem felnőtt, Veletek.
FKA: Idén harmadszor vagy a karácsony előtti Élménykalendárium programunk arca, az Élményfutár. (Az utcai flashmob–szerű akció kampánya dec. 15-én indul, a szerk.) Mit szeretsz ebben a szerepben?
MA: Hogy civilként megyek oda emberekhez, és nem tudom pontosan, hogy mire számíthatok náluk. Hogy kölcsönösen meg tudjuk lepni egymást. Én általában elég könnyen odalépek emberekhez, de ezek a legizgalmasabb találkozások.
FKA: És ha valaki azt mondja, hogy az rendben van, hogy te találtál magadnak egy saját játszóteret, de miért éri ez meg másoknak is, például miért jó a szervezetnek? Hol a kimutatható haszon?
MA: Én az vagyok, aki kitalál valamit, élvezi, de nem jutok el odáig vele, hogy brand legyen belőle! Az majd másokkal együtt sikerülhet. Én azt szeretem, ha puzzle darabként működhetek. Az én ötleteimtől, önmagában nem lesz valószínűleg kimutathatóan jóval ismertebb az alapítvány, ahhoz kellenek a többiek is. De ahhoz hozzátehetek, hogy sikerüljön elkapni a pillanatokat, amiket máskor észre sem veszünk. Persze ezt is azért mondom, mert engem ez szórakoztat. A múlt héten például négyen az FKA-tól, Londonban voltunk egy tanulmányúton, és mikor egy nagyon elegáns helyen teáztunk és a vendéglátónk mesélt egy fantasztikus komoly kezdeményezésről, figyeltem rá, de közben levettem a ruhájáról a szabásmintát is. Én akkor érzem magam jól, hogy ha az engem körülvevő emberek, tárgyak, terek inspirálnak, és másoknak is segíteni tudok abban, hogy meglássák azt, ami nekik is örömet ad.
(barna era interjúja)
Az idei Élménykalendárium ablakait december 15-én, hétfőn kezdjük nyitogatni!
Olvassa el korábbi kurátor-interjúinkat is!
Gazdag ember megosztaná (Benedek Gabi)
Lenyűgöz, hogy vannak, akik a világot akarják jobbá tenni (Scsaurszki Tamás)