Minden frankó

Minden frankó

Februárban megjelent alapítványunk második pályázati felhívása, „Nem térkép e táj” címmel, a Ferencvárosi Közterek Alap kiírásában. Célunk, hogy olyan helyi civil kezdeményezéseket támogassunk majd, amelyek felruházzák, újraértelmezik, élettel telítik meg, biztonságosabbá és /vagy komfortosabbá teszik köztereinket, vagy izgalmas virtuális köztereket teremtenek a kerületieknek. Részletes pályázati felhívásunk itt. 

Ennek apropójaként, s hogy ezzel is motiváljuk a köztér-diskurzust, új rovatot indítunk a pályázati kampány idejére, melyben mi, kurátorok, ferencvárosi és Ferencvároshoz kötődő civilek és önkéntesek osztjuk meg történeteinket egy-egy helyi köztér, köztéri elem vagy bútor kapcsán. Ilyen történetet bárkitől szívesen veszünk, aki kedvet érez hozzá, hogy megossza velünk írásban, max. 2500 karakterben, és/vagy fotókkal, esetleg egy rövid videóban. Lehet líraibb vagy karcosabb, riportszerű vagy csak egy töredékes sóhaj, nincs műfaji megkötés, a lényeg hogy hazai, vagyis ferencvárosi ihletésű legyen!

Várjuk őket a ferencvarosi.ka@gmail.com  címre,  Nem térkép jeligére!

Alább egy írás, amely bizonyítja, hogy a létezhet élő köztéri “elem” is.

Minden frankó

(a kép illusztráció, az amerikai Skid Robot graffitiművész munkája)

Négy évig éltem Bécsben. Akkora honvágyam volt, hogy amikor hazajöttem, majdnem megcsókoltam a sárga villamost – meséli András. Ezért nem megy Győrbe, ahol a lánya él – magyarázza – mert ő budapesti. Konkrétan a Ráday és a Kinizsi utca sarkán él. Mostanában jobb színben van, a telet hajléktalanszállón töltötte Kőbányán, de minden reggel 6-kor bejött a 9-es busszal a „helyére”. Itt mindenki ismeri, vesznek neki ételt, adnak neki ruhát, némi pénzt, néhányan beszélgetnek vele, iszik a közeli kocsmában, majd kap ebédet a Kicsi mama konyhájában, azután megy vissza. Segíteni is szokott: pakol üzletekben, hazaviszi az öregasszonyok cekkerét, a kocsmában pedig a beázáskor lapátolta a vizet. Az alamizsnát nemcsak megköszöni, de sokszor igyekszik ő is adni valami apróságot – gyümölcsöt, zsömlét, mindegy mit. Ezért partneri a viszony.

A nyolcvanas években nagypályás volt, Bécsben lakott, autószerelőként ténykedett, osztrák felesége is volt, a szocialista viszonyokhoz képest rommá kereste magát, mégis hazajött – ezzel kezdtem. A dicső múltból annyi maradt, hogy turistákat szokott – állítólag jó németséggel – eligazítani. Hazatérése után a szokásos, szomorú koreográfia következett: válás, albérlet, állásvesztés, hajléktalanság, alkoholizmus; utóbbi korábban is lehetett a sorban.

Andrást többször halottnak hittem, amikor hónapokra eltűnt; volt gyomorvérzéssel kórházban, de az is előfordult, hogy csak egyszerűen nem jött, mert messze talált szállót.

Általában jókedvű, a hogy vagy kérdésre azt szokta mondani, hogy minden frankó, és mosolyog, akkor is, ha nem részeg. Megbékélt a sorsával: elfogadta, hogy hajléktalan a Ráday és a Kinizsi utca sarkán, és néha még jól is érzi magát így. Ezt elég nehéz  feldolgoznom.

Bardócz Iván

ferencvárosi lakos

A Nem térkép  rovatunk civil írásai itt olvashatók. Várjuk a  további írásokat, fotókat,  videókat is!