Kőrösi Zoltán, Ferencvárosban élő író is játszik majd a II. Ferencvárosi “Aput a Kapuba” Kupán, április 14-én szombaton, a szervező Ferencvárosi Közösségi Alapítvány és az Önkormányzat közös csapatában, amely a Színészválogatott ellen áll majd ki. A meccsre a diákok csapatainak elődöntője és döntője előtt kerül sor, a tervek szerint 13 órától,a Kerekerdő parkban. Részletek a programról itt.
Kőrösi Zoltán ezt írja bemutatkozójában, saját honlapján:
“Húsz évig legalább annyi időt töltöttem a futballal, mint az irodalommal.”
Íme egy írás Kőrösi Zoltán idén május közepén megjelenő, “Az utolsó meccs– történetek a titkos magyar focikönyvből” c. új kötetéből.
Csukák
Ezerkilencszázötvennyolc volt, amikor Magyarországon a televízió először közvetített labdarúgó mérkőzést, jelesül a Ferencváros-Honvéd meccset. Közel két éve már újra zöld-fehérben játszott a ferencvárosi csapat, zöld-fehérben és Fradiként. Persze mindenki emlékezett rá, hogy ezerkilencszázötvenegy januárjában az ÉDOSZ SE sportszervezetei felvették a Kinizsi nevet, öt éven át Kinizsiként, s ráadásul piros-fehérben kellett szerepelni, az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul. Ötvenhat őszén lett újra hivatalos a Ferencvárosi Torna Club, az első, megint Fradiként játszott mérkőzésen a Vojvodinát verték három egyre.
A rá következő, az ötvenhét-ötvennyolcas bajnokságban aztán jól szerepelt a csapat, soha nem csúszott a hatodik helynél lejjebb, ellenben hat forduló is akadt, amikor a tizennégyes tabella élén állt, még két meccsel is a bajnokság befejezése előtt vezetett.
Micsoda kár, hogy júliusban az MTK-tól a Népstadionban nyolcvanötezer néző előtt kettő-egyre kikapott! A rákövetkező héten pedig a Vasassal csak három-hármas döntetlent játszott!
Bronzérem lett belőle, holott a bajnokságban a Fradié volt a legtöbb rúgott gól. Az övék volt a gólban leggazdagabb meccs, amikor a Dorogot hat-kettőre verték. Az övék volt a leghosszabb győzelmi sorozat, öt mérkőzésen át, s a leghosszabb veretlenségi sorozat is, nyolc meccsen keresztül. Csakhogy ott volt az MTK Hidegkútival, Sándor Csikarral, Lantos Mihállyal, s ott volt a Honvéd Bozsikkal, Grosiccsal, a csodálatos Tichy Lajossal.
Legalább a kupát megnyerte a FTC, kettő-egyre győzött a Salgótarján ellen, Friedmanszky két góljával.
Mátrai, Vilezsál, Rákosi, Fenyvesi.
Mégis, abban az ötvennyolcas évben, s még később is, ha futballról esett szó, azt mesélik, hogy a futballisták és a szurkolók nem a bajnokságról beszéltek, még csak nem is a kupadöntőről, hanem mindenki a Diósgyőr elleni meccset emlegette.
Vagy ha nem a meccset, hát azt, ami utána történt.
November másodika a Népstadionban.
Az tulajdonképpen nem is volt nagy meglepetés, hogy Tátrai Sándor edző a csapatot sújtó középcsatár-hiány megoldására az akkor éppen két hónapja tizennyolc éves ifjúsági válogatottat, Albert Flóriánt jelölte a kezdőbe. Akinek volt hozzá szeme, már hónapok óta láthatta, hogy a nyurga, sovány fiú éppen arra van teremtve, hogy a két összekötő, Orosz és Friedmanszky előtt elfoglalja a befejező posztot. Azon se csodálkozott különösebben senki, hogy könnyedén illeszkedett be a felnőttek közé, illetve dehogy illeszkedett, olyan volt, mintha nem is a Népstadionban, de valami falusi grundon játszana, vidéki gyerek, na, pimaszul lépett el a védők mellett, jobbra-balra hajolt, mint aki táncol, csakhogy közben már robogott, „ötvenméteres, körültekintő vágta” írta róla a Nemzeti Sport, és senkinek nem kellett megkérdeznie, mit jelent ez így: ötvenméteres, körültekintő vágta, „el Solymosi mellett, el Tóth mellett, s aztán egy könnyed kis pofozás csüddel”.
Albert két góljával kettő-egyre nyert a Diósgyőr ellen a Fradi.
Viszont azt mondják, hogy aznap, amikor a nézők már mind hazamentek a Népstadionból, a két csapat játékosai, a fradisták és a diósgyőriek is mind visszasétáltak a pályára.
Az öltözőből jöttek, de mind mezítláb voltak, a stoplis csukáikat a kezükben hozták.
Volt, aki már utcai ruhában, mások melegítőben, de cipő nélkül valahányan.
A hajuk vizes még a zuhany után.
És amikor kihívták azt a fiút, az Albertet is a fűre, mind a huszonegy játékos lerakta a partvonalra a stoplisát.
Szépen, sorban, huszonegy pár cipő.
Mátrai, Vilezsál, Rákosi, Fenyvesi.
Nem mondtak semmit a tizennyolc éves fiúnak, nem mondták, hogy egyszer még bajnok és Aranylabdás is lehet, nem mondták, hogy világválogatott lesz és gólkirály lesz, nem mondták, hogy ügyesen játszottál, fiam.
Nem is szólt akkor ott senki semmit.
Csend volt az egész Népstadionban, amikor a nyurga középcsatár kisétált, csakis az ő lábán kopogott cipő.
Csend volt, mert a lelátók olyan halkan zúgtak csupán, mintha a nézők hallgatnának a karéjokban.
A fiú meg billegett jobbra-balra, mintha megint a pályán száguldana.
A többiek hátrébb álltak, az se zavarta őket, hogy a talpukat szúrta a frissen hengerelt, vörös salak.
Azt is mondják, hogy aztán még másnap, sőt, napokkal később is ott volt a Népstadion füvén, szépen sorban az a huszonegy pár stoplis cipő, mintha végleg ott hagyták volna a diósgyőriek és a fradisták.
Feketélltek, mint a lusta varjak.
Mintha nem kellene többé nekik.
De hát ilyenek a futballszurkolók: mesélnek sok minden olyat is, ami tudvalevőleg nem igaz.