Ezúttal Barna Erika (képünk) kurátorunk, alapítványunk kommunikációs felelőse osztja meg személyes történetét:
“Kiskoromban Kudlik Júlia akartam lenni. A család azt meséli, hogy amikor még nem tudtam beszélni, akkor is állandóan halandzsáztam. A hajkefe volt a mikrofon, amivel jöttem-mentem a lakásban. Később, kisiskolásként pedig tényleg a tévébemondóság volt az álmok netovábbja. Meg a rádiózás. Jól emlékszem rá, amikor 3-4. osztályban a nagyszünetben kivezényeltek minket a folyosóra, és az ott felszerelt hangszórókon át hallgattuk a bemondót, akinél – emlékeim szerint – senki sem volt képes szenvtelenebb hangon mondani, hogy emeljük rézsút a karunkat, miközben valaki zongorán kísérte. De most mégsem a mindennapi testnevelés akkori példájáról szeretnék szólni! Hanem arról, hogy hányszor eszembe jutott, milyen jókat is lehetne bemondani az iskolarádióba, ha valaki odaengedne minket a közelébe. De olyan emlékem, hogy akkoriban bárki teret adott volna ehhez nekünk, diákoknak, nincs. Jó, mondhatjuk, hogy ez még az átkosban volt és bezzeg ma, de valami sántít. Sok iskolában, ahol megfordulok, ma sincs iskolarádió, vagy amit annak hívnak, az nem az. Nem a kihangosított hirdetményekre gondolok, meg a nemzeti ünnepeinken közvetített beszédekre, dalokra, hanem egy valódi diák-médiumra! Ahol szólhat zene, programajánlók, de provokatív vitaindító vélemények, kérdések arról, ami a diákokat foglalkoztatja. Miért ilyen drága a büfé, miért nincs a sulinak saját menzája, miért állhatnak be a tanárok autóval az udvarra, ahelyett hogy ott focizni lehetne, és jöhetne az éterből a táborokba toborzás is, meg akár a kötelező 50 órás iskolai közösségi szolgálatra. Oké, elfogadom, ma már a közösségi médiatér biztosan sok mindent kivált. De akkor egy saját médium, amit nem cenzúráznak, ami a mi “kis” közösségünkről szól, (volt idő, amikor 43-an voltunk az osztályban!) és nem szól ránk a diri hogy miért pont arról, és miért úgy, hát az nagyon jól jött volna!”