Alapítványunknak nemrégiben jelent meg új pályázati felhívása, II. Majd adok én neked! címmel, melyben ferencvárosi gyerekeknek, fiataloknak szóló civil kezdeményezéseket szeretnénk támogatni abból a több mint 1 millió Ft-ból, amely összegyűlt a Ferencvárosi Gyerekalap, kerületi magánszemélyek és vállalkozók felajánlásaiból. Október 9-ig jelentkezhetnek akár nem bejegyzett civil csoportok is program-tervekkel.
A pályázat részletes kiírása letölthető innen, a pályázati űrlap innen.
Az FKA kurátoraiként magunk is elgondolkoztunk azon, vajon a mi időnkben, nekünk mire, milyen támogatásra lett volna szükségünk a körülöttünk élő felnőttektől ahhoz, hogy a minket foglalkoztató ötletek igazán szárnyakat kapjanak és megvalósulhassanak, változtatva valamin?
Elsőként Kovács Edit (képen balról a második) kurátorunk, a II. Majd Adok én neked! pályázat egyik koordinátora személyes történetét osztjuk meg:
” Körülbelül 10-12 éves lehettem, amikor azzal kezdtem magam szórakoztatni délutánonként a játszótéren, hogy megfigyeltem, mi változott az előző naphoz képest. Tárgyak, fák, bokrok, épület, bármire vonatkozhatott, ami körülöttünk volt. Minden változásra úgy tekintettem, hogy gyanús. Ezt később sikerült annyira tökélyre fejlesztenem hogy mások is bekapcsolódtak, és a barátaimmal megalakítottuk a Napközis Nyomozó Irodát. Elkezdtük szisztematikusan összeszedni, hogy mi változott az előzőekhez képest, és próbáltunk történeteket keresni mögöttük. Egy eldobott szemét vajon kié lehetett, miért hajította el? Egy falfirka vajon kinek köszönhető? Egy pad, ami tegnap még ott volt, vajon hová tűnt, ki és miért vittel el és mikor hozza vissza, már ha egyáltalán? Annyira komolyan vettük a feladatunkat, hogy külön gyűléseket is tartottunk, például hétvégente, ahol mindent felvezettünk egy füzetbe, aminek csak próbáltunk utánajárni. Lettek köztünk felelősök, szóval mint egy gittegylet kezdtünk működni.A jelszónk pedig tényleg az volt, hogy alapvetően minden gyanús, aminek nem tudjuk az okát! De minduntalan abba ütköztünk, hogy a körülöttünk lévő felnőttek nem értették miért csináljuk ezt, és nem igazán támogattak minket. Ha oda akartunk futni a rendőrhöz a sarkon, hogy feltegyünk neki egy kérdést, a tanárnő ránk szólt, hogy hagyjuk békén a biztos urat! Ha megállítottunk egy járókelőt, akkor azt a tanácsot kaptuk, hogy törődjünk a magunk dolgával és különben se álljunk szóba idegennel! A szüleink csak megmosolyogtak minket, onnan sem jöttek válaszok a kérdéseinkre, nem tudtuk kihez forduljunk, ha a végére akartunk járni valaminek, például hogy kell bemenni a tanácshoz- az akkori önkormányzathoz – egyáltalán mivel lehet, kell odafordulni? De persze azért kis sikereink is voltak! Volt akivel felszedettük a szemetét, és egyszer egy megszökött cicát vagy kiskutyát is- már nem emlékszem- megtaláltunk, miután nyomába eredtünk egy falragasznak és mozgósítottuk a csapatot. Ma, felnőtt fejjel visszatekintve erre az időszakra, – ami nem volt rövid, mert vagy egy évig is tartott a nyomozósdi- nagy kár, hogy a felnőttek közt nem akadt senki, aki felfigyelt volna erre a lehetősére. Mi felelősséget akartunk vállalni a környezetünkért, még ha ezt akkoriban nem is így mondtuk ki magunknak sem! Ha lett volna felénk elég nyitottság, abban a gyerekkörben hatalmas potenciál lett volna tulajdonképpen bármilyen közösségi aktivitásra. Ez a dolog kinőhette volna még magát, de senki nem vett minket komolyan…”