Alapítványunk nagyon fontosnak tartja, hogy ne egy elefántcsonttoronyban ülve osszunk támogatást, hanem hogy közvetlen jó kapcsolatokat építsünk ki és tartsunk meg (!) a támogatott programok gazdáival! E kapcsolatok ápolására, idővel visszatérünk a támogatottakhoz is, és közérzeti jelentés adunk róluk, min dolgoznak éppen, milyen kihívásaik, esetleg nehézségeik vannak, netán miben számítanak a kerületiek segítségére.A Ferencvárosi Gyerekalap tavalyi pályázati nyertes szervezetei közül, a közelmúltban az Aluljáró Ifjúsági Irodában járt, és arról küldött nekünk egy valóban nagyon szubjektív beszámolót.Az alábbi írás szerzője, Paál Rita, három kisgyerek édesanyja, szakmája szerin lakberendező és a József Attila lakótelepen él. “Szabad idejében” civilként közösségi önkéntes munkát végez, örömből.
Feljönni a fényre
Loholok. Már megint. Most épp az Alul-járó Ifjúsági Iroda felé szedem szaporán a lábaim. Kis késésben vagyok, s bár időben letudva a reggeli rutin (bölcsi és iskola fuvar-körök lefutva, mindhárom fiam rendben a helyén), még útba kell ejtenem a bejegyzésre váró Anyahajó Anyaközpont Egyesület önkéntes jogászának otthonát is, ahol épp az alelnöki tisztségem elfogadó nyilatkozatát kell villámgyorsan alákörmölnöm, mielőtt Kormos Piroskához érek a 10 órás találkozóra… Amióta aktívan önkénteskedem civil családi szerveződésekben, folyamatosan zajlik az életem. Minden napom percre pontosan beosztva. Takk-takk-takk-takk-takk…ez megy. Nekem nem elég a nagycsaláddal járó állandó nyüzsi és helytállás, nem elég GYES alatt lakberendezői pályám egyengetése, én közben önmegvalósítani is akarok, adni másoknak, szükségleteket kielégíteni, egymást támogató közösséget építeni lakókörnyezetemben. 2 éve mertem álmodni egy nagyot. Egy olyan multifunkcionális, családbarát közösségi térről, ahol szívesen időz az ember, mert van lehetősége tartalmasan kikapcsolódni, társaságban lenni gyermekével, vagy anélkül. Egy helyet, ami környezettudatos szemléletet tükröz, ahol a programok és szolgáltatások színesek, valódi igényeket kielégítve (legyen az mozgás, játék, kultúra, képzés, gasztro, kézművesség, bármi). Ahova betérhetünk egyedi környezetben valami egészségeset fogyasztani, míg önfeledten játszik a gyermekünk, neadjisten felügyelettel. Kiderült, nem vagyok egyedül, akiben felmerült egy ilyen közösségi térre az igény. Sőt, az is kiderült, hogy amilyen keretek közt én ezt kivitelezhetőnek érzem, arra van is már egy létező -bár még nem túl elterjedt- működési forma: anyaközpont. A vágy tervvé, majd tetté avanzsálódott. Vettem egy alig 4 m2 belterületű hullámlemez pavilont a Napfény utcában, a SPAR áruház oldalában és ott kezdtem el harmadmagammal az ötletek megvalósítását, demo verzióban. Megszületett a Doboz Közösségi Tér. Önkéntesek -zömmel hasonló élethelyzetben lévő anyák- működtetik a mai napig is. Programjaink villámgyorsan kinőtték onnan magukat, s immáron több helyszínen találtak otthonra. Újabb és újabb kezdeményezésekhez kapcsolódtunk, helyi rendezvények szervezésében vettünk aktívan részt. Vállvetve önkénteskedtünk közben az Írisz Családi Körben, segítettük a Dési Művelődési Házat egyes programjainak lebonyolításában. Tavaly augusztusban már valódi anyaközpontban gondolkodtunk. Céljaink elérése végett egyesületet hoztunk létre, a TAVAM (Társaság a Várandósság és Anyaság Megszenteléséért) Egyesület védőszárnyai alatt középkategóriás Norvég Civil Alap támogatást is nyertünk, mely egy bő évre fedezi működésünket, segíti megerősödésünket. Továbbmentünk. Civilként pályáztunk az FKA-nál is, két projektunk is nyert. Lesz közösségi fűszerkertünk és lett mobil anyahajónk is (aki nyáron a Csiga-parkban hajót lát úszni a fűben, ne lepődjön meg, inkább nézzen be hozzánk játszani, beszélgetni az árnyat adó sátrak és napvitorla alatt). Dübörgünk, hírünk megy. Mivel tagjaink zömmel GYED/GYES-en lévő anyák, így jobbára a kisgyermekes családokat érjük el, szólítjuk meg. De mivel hivatottan is “családi kikötő” vagyunk a József Attila-lakótelepen, célunk az idősebb generáció és a nagyobb gyermekes családok elérése, involválása is. Épp ezért is vagyok annyira izgatott, mikor Piroskához igyekszem az Alul-járóba. Kik ők? Mivel foglalkoznak? Hogyan szólítják meg az ifjúságot? Miként zajlanak hétköznapjaik? Tudnánk-e vajon egymást segíteni, kiegészíteni programjainkkal? Ezek a kérdések kavarognak a fejemben útközben… Megérkezem. 9 perc késés, nem vészes. Levi, az egyik munkatárs fogad. Kedves, nyitott fiatalember, elnavigál a csöppnyi, két kis sötét, szolid lámpafényben úszó helyiségből álló térben, míg Piroska fel nem bukkan. Exkuzálom magam a késésért és le is ülünk beszélgetni. Negyed óra alig telik el, s máris annyi információ hangzik el, amit félek, fel sem tudok majd idézni, ezért a telefonomhoz nyúlok és engedelmével rögzítem a hallottakat. Jó is, hogy előkerül a készülék, mert felocsúdok, körül sem néztem alaposan, pedig érdemes lenne fotózni is, hogy meg legyen örökítve, micsoda elvarázsolt helyen is vagyunk tulajdonképpen. A társalgóban poszt-modern grafika nyit ablakot a külvilágra. A berendezés színes, tökéletesen harmonizál a saját készítésű falfestménnyel, melyet a beköltözéskor alkottak a munkatársak koprodukcióban önkéntes iskolás fiatalokkal. Az egész tér kuckós, otthonos, minden zug kihasználva. A falon lévő plakátok, festmények, az elmúlt 15 év emlékeit őrzik. A polcok roskadásig pakolva könyvekkel, játékokkal, kellékekkel. Bármerre nézek, kincsekre bukkanok. Batikolt pólók száradnak fogasokon, hőre forgó papírspirálok az asztalon, mind a legutóbbi kézműves foglalkozás alkotásai ezek. Levi a géphez ül, dolgozik, míg mi beszélgetünk. Látogató egyelőre sehol, hétfő van, tíztől délig álláskereső klub van, ilyenkor nem is fogadnak mást, csak aki célzottan ez ügyben jön: munkaügyben telefonálni, neten állást keresni, önéletrajzot és motivációs levelet írni. Minden elkészült dokumentum rögzítve, semmi nem veszhet el, bármikor előkereshető, ha szükség lenne rá újra. Sok ugyanis a visszatérő ügyfél, a látogatók 60-70%-a rendszeresen betér. Épp az egyéb programok és szolgáltatások (pl. családsegítő klub, pszichológiai- és életvezetési tanácsadás, egészség napok, kézműves foglalkozások, ingyenes telefon- és internet használat, stb.) közt mazsolázunk Piroskával, mikor betoppan a 3 éves Kevin, édesanyjával. Rendszeres látogató ő itt az Aluljáróban. Gyakorta, olykor hetente 3x is megfordul itt, míg édesanyja ügyintéz. Leül közénk játszani, előkerül a kedvenc mesekönyve (melynek pontosan tudja a helyét!), majd Levi színezőlapokat fénymásol neki egy füzetből. Nem is gondoltam volna, hogy egy ifjúsági iroda kiskorú gyermekekkel is foglalkozik. No, de honnan is számítjuk az ifjúságot, ugye?! Piroska elmeséli, hogy minden korosztály megfordul itt. Nagy igény lenne egy baba-mama klubra, tervbe is van már véve a beindítása. Majd ha költöznek. Mert hogy költöznek. Idestova másfél éve erre készül a csapat. Azóta számos ötlet és program már az új, Haller utcai, tágas és napsütötte fogadótérrel bíró irodára született. Megmosolygom, amikor mesélik, mekkora felismerés volt például, hogy ott majd növények is lehetnek, lelki szemeik előtt dús leanderek lebegnek. Itt, e sötét és télen-nyáron hideg zugban ez eddig elképzelhetetlen volt, fel sem merült. Bíznak benne, hogy a felszínre kerülve lehetőség nyílik a fiatalok közvetlenebb elérésére is. Piroska sajnálattal meséli, hogy az iskolásokat elérni nagyon nehéz. A látogatók zöme 20 év feletti. Hiába a sok hirdetés és plakát, melyeket kifüggesztenek, megosztanak a Facebookon, a gyerekek látogatottsága elmarad. Ezt hiányolom én is, az ifjak jelenlétét. Hosszasan mesélek én is az elmúlt két év önkéntes munkában végzett tapasztalatairól, néhány példát kiemelve, mikor sikerrel jártunk és számukra is tudtunk nyújtani tartalmas időtöltést, lehetőséget közösségben alkotni, játszani, különféle korosztály bevonásával. Hamarosan kiderül, hogy Piroskával egy húron pendülünk, hasonlóképp közelítjük meg őket. Fel is merül mindjárt az igény az összedolgozásra, programjaink összehangolására. Már közös rendezvényeken való aktív részvételről, alkalmankénti “egyeztető ülésekről” is szó kerül közöttünk. Megjegyezzük, milyen kár, hogy épp most költöznek el a lakótelepről. Épp most, mikor mi is itt dübörgünk. Persze örülök, és irigykedem is egyben, hogy Ők már megtalálták a helyüket és lehetőségük nyílik a mélyből felszínre törve megmutatkozni. Mert kell egy hely… egy hely, ami jól látható, könnyen megközelíthető, tágas, de mégis otthonos. Ahol lehet közösségi életet élni, de elvonulásra is akad tér, ha dolgozni, ügyintézni kell. Ilyenre vágyom én is! Drukkolok nekik. Hamarosan újra meglátogatom őket.
