A vörös ékszer

A vörös ékszer

Nem térkép sorozatunk 1. darabja

Mint arról már többször is hírt adtunk,  februárban megjelenik alapítványunk második pályázati felhívása, „Nem térkép e táj” címmel, a Ferencvárosi Közterek Alap kiírásában. Célunk, hogy olyan helyi civil kezdeményezéseket támogassunk majd, amelyek felruházzák, újraértelmezik, élettel telítik meg, biztonságosabbá és /vagy komfortosabbá teszik köztereinket, vagy izgalmas virtuális köztereket teremtenek a kerületieknek. Ennek apropójaként, és hogy ezzel is motiváljuk a köztér-diskurzust, új rovatot indítunk a pályázati kampány idejére, melyben mi, kurátorok, ferencvárosi és Ferencvároshoz kötődő civilek és önkéntesek osztjuk meg történeteinket egy-egy helyi köztér, köztéri elem vagy bútor kapcsán. Ilyen történetet bárkitől szívesen veszünk, aki kedvet érez hozzá, hogy megossza velünk írásban, max. 2500 karakterben, és/vagy fotókkal, esetleg egy rövid videóban. Lehet líraibb vagy karcosabb, riportszerű vagy csak egy töredékes sóhaj, nincs műfaji megkötés, a lényeg hogy hazai, vagyis ferencvárosi ihletésű legyen!

Várjuk őket a ferencvarosi.ka@gmail.com  címre,  Nem térkép jeligére!

 

Rovatindító írásunk:

A vörös ékszer

 

Volt hogy csak néztem ki a fejemből és nyitott szemmel aludtam. Vagy kicsit napoztam, esetleg merengve néztem a Dunát, azóta tudom, hogy az bizony tb-re járna mindenkinek, napi háromszor, a jó közérzet végett. Előfordult  hogy dolgozni is tudtam ott egy kicsit, egy szerelmi, vagy inkább  társkereső tematikájú  szórakoztató  televíziós vetélkedőhöz találtam ki kérdéseket. Távmunka volt a javából, távolabb már nem is lehettem volna akkortájt azoktól a történetektől! De ihlet az mégis volt bőven, a Duna-part mindenhol nagy barátja a szerelmeseknek, fel is jogosítottam magam rá, hogy tanulmányozzam őket, szemérmetlenül.  A gyerekkorom óta kedvenc hobbimat, a bambulást, egészen tökélyre fejlesztettem. S bár sokat hallottam kölyök koromban, hogy ne bambuljak már úgy, meg hogy csukjam be  a számat, mert egyszer úgy maradok, meggyőződésem, hogy a remeknek mondható arcmemóriám – hónapokkal később is megismertem azt a vadidegent, akivel a fogászati váróban ültem szemben, és ez nem vicc –  ennek is köszönhető. De figyeltem a hajókat is, azokat is, amik csak békésen  elúsztak előttem, meg azokat is, amik ott álltak, és a turisták szállingóztak ki-be róluk. Magam le voltam akkortájt keményen horgonyozva, bár nem esett nehezemre.

Naponta 1- 2 órát biztos ültem ott azon az ütött-kopott padon, a Nehru parton, míg el nem indult a lányom 14 hónaposan, és vége nem lett a délelőtti rituáléknak, hogy  újak kezdődjenek. Minden áldott nap, felpakolva kikocsiztunk a parkba, majd miután kiköröztük magunkat, és Zsófi két kezét a füle mellé emelve bealudt, letáboroztunk annál a padnál.  Jó alvó volt, 1-2 órám mindig akadt ilyenkor. A Belső-Ferencvárosi park, arról a Pandit Dzsaváharlál Nehru-ról kapta a nevét,  aki a 20. századi indiai történelem politikai értelemben legbefolyásosabb családja, a Nehru–Gandhi család tagja volt. Neve jelentése “Vörös ékszer”. A mi padunk inkább piros volt, abból  a klasszikus fajtából.  Azóta nekem ott olyan, mint egy zarándokhelyen.  Ha a szemközti oldalról, ahol most élek,  elindulok kocogni, a Kopaszi után néha átfutok a  piros hídon, ott kocogok el a padunk előtt. Meg kell ott állni. Leülni, bambulni, merengeni és  keresgélni. Vajon jól csinálom? Vajon elég jó vagyok neki?

Amint a lányom megtette első döcögős lépéseit az űrhajós ruhájában, onnantól előbb a szoros emberfogásos nyomkövetés lett az új szenvedélyem, mostanában meg inkább a rácsodálkozás az. Ki ez a fiatal nő, aki itt járkál körülöttünk? Mikor és hogy történt mindez?  Nem beszélve arról, hogy de kire is emlékeztet…?

barna era, FKA kurátor