A Nem térkép civil rovat különlegessége, hogy a beszámolókat olyan ferencvárosi önkénteseink, civilek készítik, akik maguk is jól ismerik a kerület egy-egy részét – vagyis akik igazán elmondhatják magukról hogy nem térkép nekik e táj – és kíváncsiak a helyi civil kezdeményezésekre. Tehát felvállaltan szubjektív írásokat várunk tőlük. Ők az Alapítvány Stúdió IX. kommunikációs csoportjának tagjai, amolyan helyi beépített riportereink, a ferencvárosi utcák hírmondói:)
Alapítványunk nagyon fontosnak tartja, hogy ne egy elefántcsonttoronyban ülve osszunk támogatást, hanem hogy közvetlen jó kapcsolatokat építsünk ki és tartsunk meg (!) a támogatott programok gazdáival! E kapcsolatok ápolására, idővel visszatérünk a támogatottakhoz is, és közérzeti jelentés adunk róluk, min dolgoznak éppen, milyen kihívásaik, esetleg nehézségeik vannak, netán miben számítanak a kerületiek segítségére.
A Ferencvárosi Gyerekalap tavalyi pályázati nyertes szervezetei közül, a napokban a Pressley Ridge Magyarországnál járt látogatóban önkéntes tudósítónk, és arról küldött nekünk egy valóban nagyon szubjektív beszámolót.
Az alábbi írás szerzője, Gebei-Szaplonczai Réka írt már nekünk korábban is, amikor Ferencvárosi Közterek pályázat kampányában vallott nekünk egyik kedvenc kerületi helyéhez fűződő szenvedélyes viszonyáról. Réka két kisfiút nevel, jelenleg még otthon tölti az ideje nagy részét velük, de lassan visszatér a szakmájába, jogász. A József Attila -lakótelepi aktív anyukák egyike, ahogy az Anyahajóban, úgy a Sütiflottában is önkénteskedik.
Öt dicséretre egy szidást!
Van abban valami sorsszerű, hogy épp amikor a Pressley Ridge Magyarország Alapítvány egyik munkatársával, Rózsa Mónikával beszélgettem, megrezzent a telefonom, és a bébiszitterünk közölte, hogy a Nagyfiam úgy becsapta mérgében az ajtót, hogy betört az üveg. Mit lehet ilyenkor tenni – kérdeztem volna, de nem is kellett, mert Móni egy kis együttérző csend után kérdezett, én pedig meséltem. Kaptam ötleteket, figyelmet, ami nagyon jól esett, és hát, Nála autentikusabb személyt talán nem is találhattam volna, hiszen Ő hosszú évek óta a viselkedészavaros – „rossz” – gyerekek társadalmi helyzetének javításán dolgozik.
Most vettem elő a jegyzeteimet, gyorsan átfutottam a leírtakat, de igazából már tudom, mikről szeretnék írni.
Arról mindenképp, hogy az Alapítvány egy svájci non-profit szervezettel (Terre des hommes) közösen kidolgozott pályázata nyert, aminek köszönhetően most először fognak együtt dolgozni – Rákospalotai Javítóintézetben élő – gyerekekkel egy applikáció kidolgozásán, ami segíti a büntetés-végrehajtási intézményekbe kerülteket jogaik érvényesítésében. Magamban és itt jegyzem meg, hogy ez mennyire jó. Hiszen a mai gyerekeket a mai úton-módon lehet hatásosan megszólítani. Ráadásul ez esetben is úgy fog mindez megtörténni, hogy figyelmet kapnak, fontosnak érezhetik magukat, és miközben tanulnak, valami hasznosat is letesznek az asztalra. Ez a kulcs a viselkedészavaros – és abban mind egyetérthetünk, hogy igazából minden – gyerekhez: úgy kapcsolódni hozzájuk, olyan programokba vonni be őket, amelyek lekötik az energiáikat, közben készségeket sajátíthatnak el és hasznosak is.
Azt is megtudtam, hogy most épp válaszút előtt áll az Alapítvány. Az eddigi nagyobb projektek tavasszal lejártak, az amerikaiak finanszírozási támogatását már egy éve nem élvezik, és bár ez a helyzet egyfelől igen félelmetesnek tűnik, ezt ők jó alkalomnak találják arra, hogy az előző évi munkák eredményeit és a lehetőségeiket mérlegelve eldöntsék, merre tovább.
Nem irigylem őket, a felsorolt ötletek közül nekem mindegyik tetszik, csak ugye az anyagi források és ennek okán a háttérintézmény hiánya megnehezítik a döntést: fókuszáljanak egy dologra vagy sokféle programot szervezzenek? Nem tudom, hogyan döntenek, egy biztos, én már be is jelentkeztem a Szülők Akadémiája elnevezésű rendezvénysorozatra, ha esetleg Pesten is szerveznek majd ilyet. Ez az élménypedagógia eléggé felkeltette az érdeklődésemet.
Két város neve merült fel többször is a beszélgetésünk során, Győr és Salgótarján. A győri iskola először akkor jött szóba, mikor feltettem azt a – talán béna – kérdést, hogy kikkel nehezebb dolgozni: a tanodás, „rossz” gyerekekkel vagy a tanárokkal egy olyan iskolában, ahol szeretnék megismertetni a módszert. A kérdés után próbáltam javítani a helyzetemen, hogy én igazából a sikerességre is gondoltam e kérdés kapcsán, satöbbi, satöbbi. Móni elmondta, hogy Győr azért lett sikersztori (lásd: http://abcug.hu/nahat-egy-iskola-ahol-jo-lenni/), mert már 5 éve tart az együttműködés, így volt idő a megismerésre, a kidolgozásra, a visszajelzésekre, a konzekvenciákra. Persze mindehhez kellett a rendszeres kapcsolattartás, az iskola részéről a maximális akarat a változtatásra, és még valami, ami Salgótarján esetében sajnos hiányzik, ez pedig az önkormányzat, a város anyagi támogatása.
Ezután kicsit szkeptikusan kérdeztem rá, hogy mennyi idő kell a változáshoz, és amikor elhangzott, hogy ha megvannak az ideális körülmények (heti találkozók, családi kapcsolattartó, egyéni mentor és élménypedagógiai csoport foglalkozás), akkor már fél év is elég, akkor ledöbbentem, és zsigerből kérdeztem, hogy ezt fenn is tudja tartani a gyerek akkor is, ha kivonulnak mögüle? Az igen válasz meglepett, mert azt gondoltam, hogy a „nehéz” gyerekeknek sosem szabad elengedni a kezét, folyamatos kontrollra van szükségük. Tévedtem, mert kiderült, hogy ezeknek a módszereknek és a pozitív visszajelzéseknek a hatására arra jönnek rá, hogy egyszerűen nem érdekük rossznak lenni.
Amikor Móni magától tért vissza a kikkel nehezebb témára, megnyugodtam, csak nem volt annyira gáz az a kérdés. Merthogy szerinte az ilyen gyerekekkel való foglalkozás lényege az, hogy tudatosan szembemenjen a pedagógus, a nevelő, a szülő, meg tulajdonképpen az egész társadalom az ösztönös reakcióival, és ez iszonyú nehéz. Egy-egy programot sokszor azzal kezdenek, hogy elmagyarázzák a jelenlévőknek a gyerekek, illetve a velük kapcsolatba kerülők agyában végbemenő folyamatokat, így próbálva megértetni velük azt, hogy a viselkedészavaros gyerek is gyerek, csak nála valami hiba csúszott a gépezetbe, és ezt nem elítélni, róluk nem lemondani kell, hanem újra kell tanítani nekik az elfogadott viselkedésmintákat.
Felmerült az Alapítvány dolgozóiban egy terápiás központ létrehozásának lehetősége is, ami kiküszöbölné a fennálló rendszer és lehetőségek hiányosságait. Sokan ugyanis azt gondolják, hogy ezek a nehéz családok nem is akarnak változtatni, de inkább arról van szó, hogy se pénzük, se idejük nincs arra, hogy az elérhető és segítséget nyújtó intézetekbe, emberekhez eljussanak. Ez a központ viszont egy olyan közösségi tér lehetne, ahová bárki betérhet, és ahonnan aztán be lehet csatornázni a gyerekeket csoportfoglalkozásokra, akár úgy is, hogy a szegényeket a tehetősebbekkel, a problémásakat a nem problémásokkal kapcsolják össze.
Nagyon sok minden hangzott még el, hosszú lenne mindenről írni, ezért így a végén két dolgot emelnék ki.
Az első ez: öt dicséret és egy szidás kell a változáshoz, enélkül egyszerűen nem fog sikerülni. Ezt már fel is firkantottam egy post-it-re, és ott virít az ajtónkon.
A másik egy történet. Tavaly nagyon rosszul éltem meg az Anyák napját, végig küzdöttük a napot a Nagyfiammal. Az idei nagyon szuperre sikeredett, fogaskerekűztünk, gyermekvasutaztunk, majd – Máté szavaival élve – turkáltunk az erdőben, és majdnem bejutottunk a Budakeszi Vadasparkba is. Amellett, hogy végig jó hangulatban telt a nap, a gyermekvasút mibenléte engem teljesen elvarázsolt. Hogy ott tényleg gyerekek indítják a vonatot, kezelik a jegyeket, figyelik a le-és felszállókat. Sejtettem, hogy amellett, hogy ez egy közösségépítő program, felelősségre is tanítja ezeket a gyerekeket, úgyhogy mondtam is a Férjemnek, hogy valami ilyesmit mindenképpen találni kell a Fiúknak. Mónitól aztán megtudtam, hogy a VIA PRIMA és egy túraútvonal közösség általi gondozásáról szóló projektet akarnak létrehozni Salgótarjánban, amely a gyermekvasút mintáját követve valós felelősséget ad a fiataloknak. Móni elárulta azt is, hogy a sikeresen működő vállalatok vezetőinek igen nagy százaléka gyerekkorában részt vett a gyermekvasút-programban. Szóval amellett, hogy életemben először beszélgettem úgy valakivel, hogy tudtam, erről írnom is kell, egy újabb alapítvány életébe kukkanthattam bele, és olyan gondolatokkal tértem haza, melyek segítenek nekem a gyereknevelés útvesztőiben eligazodni. Nagyon nagy köszönet érte minden résztvevőnek!
Gebei-Szaplonczai Réka
Ui.: Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy az üvegtörésnél személyi sérülés nem történt, a fizikai romokat eltakarítottuk, és a lelkünk is alakulóban van. 
A Nem térkép önkéntes civil írásaink rovat korábbi darabjai itt olvashatók.