Mint ahogy beszámoltunk arról már korábban, a Ferencvárosi Közterek Alapunk “Nem térkép e táj” pályázatán, 5 izgalmas projekt nyert. Bíró Tamás Középső- Ferencvárosi lakos, s egyben egy kerületi világcég alkalmazottja, két kisfiú édesapja, elfogadva a felkérésünket, megírta, hogy is lett életében először – de talán nem utoljára! – pályázati értékelő. Szubjektív jegyzete olvasható az alábbiakban:
Az egész úgy kezdődött, hogy tavaly decemberben a cégnél a szokásos karácsonyi “jótékonysági vásár” volt, és örömmel láttam, hogy ezúttal lehet helyi kezdeményezést is támogatni. Mivel a Ferencvárosban lakom, dolgozom, és szeretem a sütiket, kézenfekvő volt, hogy a Ferencvárosi Sütiflotta standját megnézem magamnak.
Miután “támogattam” az alapítványt 2 süti erejéig, és kiderült, hogy az egyik jobb, mint a másik, gondoltam megkérdezem a diós-pudingos receptjét, otthon úgyis épp volt alapanyag, hátha valamikor meg tudnánk csinálni. De mire visszamentem érdeklődni, már nem voltak ott – gondolom minden felzabáltak a kollégák.
Rövid netes keresés után meglett egy honlap és egy emailcím. Ekkor értesültem az alapítvány létezéséről, és hogy van egy Közterek Alap is, ami már sörözést is szervezett… A sört még talán a sütinél is jobban szeretem, szóval érdekelt a dolog. Írtam emailt, gyorsan válaszoltak is, beszerezték és elküldték a receptet, abban maradtunk hogy értesítenek, ha lesz újabb sörözés-szerűség. Nagyon elégedett alkalmi támogató voltam, de a karácsonnyal egészen feledésbe merült ez az egész.
Aztán egyszer csak kaptam egy emailt az alapítványtól, hogy meghívnak a Tavaszköszöntő Bulijukra (amire nem tudtam elmenni), és még egyet, hogy érdekelne-e kerületi lakosként és itt dolgozóként egy helyi közterekhez kapcsolódó pályázat. Némi levelezés után elvállaltam, mert bár soha nem csináltam ilyet, de kíváncsi voltam a pályaművekre, a köztereket szeretem és aktív használójuk is vagyok pl. két futóbiciklis fiam kísérőjeként. Amikor megkaptam a kiírást, a pályázatokat és az értékelési szempontokat, rájöttem, hogy csináltam én már hasonlót, csak az nem nonprofit dolog volt, hanem informatikai beszállító kiválasztása. A szempontrendszernél esett ez le: itt is – azt hiszem jogosan – minél objektívebbé volt hivatott tenni a döntést.
Jó kis késő esti program volt, hogy amikor elcsendesedett a lakás, elolvastam néhány pályázatot, aztán újra belenéztem a kiírásba, és próbáltam ezek alapján egy objektív részpontszámot adni. Nem is adtam össze a pontokat, de az rögtön körvonalazódott, hogy nem azok a pályázatok állnak nyerőre nálam, amiket szubjektív alapon kihoznék legjobbnak. De a szubjektivitásnak is maradt hely: egy külön lapon ezeket kellett összeírni, az egyéb megjegyzésekkel együtt.
Mivel tök ismeretlenül csöppentem bele az alapítvány kuratóriumával párhuzamosan a pályázatokat értékelő szakértői / támogatói csapatba, kíváncsian vártam, milyen lesz az az 1 óra, amit a közös értékeléssel töltünk. Úgy tűnt, hogy a hagyományos multi-szerű irodai jómunkásember értékelők közül csak én tudtam lelépni ennek kedvéért, de a jelenlévő, tippem szerint inkább szociális területen dolgozó “kollégákkal” meglepően hasonló nézőpontunk volt. Egyébként az egész elég profin meg volt szervezve, látszott, hogy kicsi a csapat, de itt mintha nem esne le a feladat a sok szék között a földre – mint ahogy leesik pl. nem egy, hatékonynak gondolt multinál, hogy mást ne is említsek.
Maga a pont bediktálás, átlagszámítás, egyéni szubjektív vélemények összevetése, közös értékelés igen érdekes volt: mindenki elmondhatta és el is mondta a saját értelmezését a pályázattal kapcsolatban, voltak meglepő összecsengések soha nem látott emberek véleményével és érdekes, új nézőpontok, plusz infók, majd ezekből összeálló, nagyjából közösen elfogadott végkövetkeztetések. Vettem már részt sok céges döntési folyamatban, amit jól leírt az ősi sumér mondás: “A teve is csak egy ló, de azt bizottság tervezte.” Hát nekem itt az jött le, hogy működhet egy bizottság normálisan is, ha egyértelmű és közös a cél.
A pályázatokból és az értékelésből az látszott, hogy a (Középső-Ferencvárosból nézve egzotikusan távoli) József Attila-lakótelepen működik a kisgyerekes családok egy nagyon profi csoportja, aki már most is irigylésreméltó dolgokat tesznek közösen magukért és a környezetükért. Fel is merült bennem, hogy el kellene egyszer mennünk arra családilag, amikor csinálnak valamit egy köztéren, biztos jó lenne. Aztán felmerült az is, hogy milyen jó lehetne valami hasonló a Ferenc tér környékén is. Meg hogy ebben akár tevőlegesen is részt vennék.
Aztán lassan befejeztük, én meg elindultam a záródó oviból hazamenteni a fiúkat.
Egy kis időt most fel tudtam ajánlani közösségi célokra, de sajnos nem látszik, hogy mikor tudnék ennél többet – még ha érzem is, hogy az jó lenne. Mondjuk nagyon aktív nyugdíjas szeretnék lenni, legkésőbb akkor számítani lehet majd rám. Remélem már előtte is, de – a családfenntartás, gyereklegeltetés, családi élet mellett – egyelőre csak kisebb célokat merek magam elé tűzni.
Hová is tettem decemberben azt a dióssüti-receptet?
(A receptet újra elküldtük!a szerk.)