– Interjú Nándori Lászlóval –
Nándori Lászlóval már sokat beszélgettem közösségről, a biztonságot adó emberi kapcsolatok fontosságáról, a Nándori Cukrászda szerepéről Belső-Ferencváros életében. Szerettem volna meglepni új témákkal, a „szokásos“ módján ő is meglepett, s a beszélgetés más irányba indult el, de ugyanoda tért vissza.
FKA: Arra lennék kíváncsi, hogy üzletemberként …
NL:Üzletember? Ez már rosszul kezdődik, mert nem erről szól a történet, nem így élt a családom, s nem így viszonyulnak a kollégáim sem az ide betérőkhöz. Ha így lenne, nem ismerne minket mindenki a környéken. Ha például bemész az utcában található bankba, ott a pénztáros, aki naponta foglalkozik 30-40 személlyel, ő tudja, hogy mi történik a kerületben, mi foglalkoztatja az embereket. De ha felmész a fölső emeletre, ahol az igazgató ül, onnan nagyon szépen látszik a Duna, a Gellért-hegy, de az emberek nem láthatóak, mert onnan csak hangyák vagyunk. Szóval kérdezz inkább mint embert! Bár nem lakom a kerületben, de időm nagyobb részét itt töltöm, ismerőseim és barátaim nagy része is itt él. A cukrászdában az elmúlt évtizedekben kialakult a törzsközönségünk. Ők bíznak bennünk, tudják, hogy itt jó minőséget kapnak, családias-baráti légkör és udvarias kiszolgálás várja őket. Ez a cukrászda elsősorban rájuk épül. Vannak olyan napok, amikor csak ismerősök térnek be hozzánk! Büszkén mondom, hogy érzésem szerint számos kapcsolatunk túlmutat az alá-fölérendeltséget jelző vevő-eladó viszonyon, inkább egy baráti kapcsolatról beszélhetünk: figyelünk egymásra, és ez biztonságot ad nekünk és nekik is. 1957 és 1988 között nagybátyám, majd édesanyám is így vezette a cukrászdát.
… akkor emberként mondj néhány számodra fontos történetet!
NL: Például van egy vendégünk, aki nagyon régóta bejár hozzánk, hetente háromszor. Nem túl beszédes. A kollégáim kérdezés nélkül tudják, hogy mit eszik-iszik. Ül nálunk egy órát, megissza a kávéját, elolvassa az újságot, majd elmegy. Ma reggel is találkoztunk, megszólítottam, amiből egy 5-6 perces beszélgetés lett. Az esőről kezdtünk el beszélgetni: kiderült mindketten szeretjük az esőt. Azzal fejeztük be a társalgást, hogy reméljük 2013 egy nyugodt év lesz: nem lesz árvíz, aszály, csak nyugalom, amiben megindulhat az ország gazdasági fejlődése. Vagy a tegnapi történet: a sarki közértben összefutottam egy hölggyel, aki 8 éves korom óta ismer. „Jaj, Lacikám …“ felkiáltással megfogta a kezem, majd 15 percen keresztül panaszkodott az egészségére, a családtagjai egészségére, szinte mindent elmondott, ami fáj neki az életben. Lehet, hogy van, akinek ez terhes lenne, de nekem megérte azt a negyedórát, mert számomra kifakadása a bizalomról szól. Kisgyerekkorom óta ismerem, amikor tehette, sokat vásárolt nálunk, most, amikor már nem engedheti meg magának, néha én hívom meg egy-egy sütire.
Talán nem tévedek, hogy ezek a történetek adnak magyarázatot arra, hogy a Nándori Cukrászda számtalan helyi ügyet támogat.
NL: Az elmúlt 25 évben is így volt. A válság óta úgy érzem, hogy a cukrászda egy kicsit az erején fölül segít. Néha a kollégáimnak nehéz megmagyaráznom, hogy – miközben sok helyi kezdeményezést, vagy rászorulót segítünk – fizetésemelést nem tudok adni. Nekem a kollégák nagyon fontosak, s ezért is nagyon figyelek arra, hogy a csapatot egyben tartsam, senkit ne kelljen elküldeni a nehéz gazdasági helyzet miatt. A jótékonykodás is fontos, de a kettő nincs közvetlen kapcsolatban. De ez nekik nem mindig egyértelmű.
Az elsők között álltál a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány mellé: tiszteletbeli kurátor vagy, az Igyon egy szódát Ferencvárosért! program egyik kezdeményezője és a tavalyi évben legfőbb támogatója voltál. Hogyan értékeled az eddigi munkát?
NL: Azt hiszem már az első találkozásunkkor látható volt, hogy tetszik az ötlet. Szinte mindenki tudja rólam, hogy ahol közösségről és Ferencvárosról van szó, ott szívesen segítek. A közösségi alapítvány gondolatában az tetszett legjobban, hogy ott próbálja megoldani a problémákat, ahol azok keletkeznek, tehát a közösség szintjén. Tudom, hogy nehéz manapság elindulni, mert sokaknak az alapítványokkal kapcsolatos botrányok jutnak eszükbe, ezért erős bizalmatlanság veszi körül őket. A helyzetet tovább nehezíti, hogy az embereknek nincs pénzük arra, hogy támogassanak számukra szimpatikus ügyeket. Ami a Ferencvárosi Közösségi Alapítványt illeti, én sok hasonlóságot látok a cukrászda működése és az alapítvány indulása között. Mindkettőhöz hosszú évek alatt megalapozott bizalom kell. Ez nálunk a cukrászdában már meg van, az alapítvány most kezdi el ezt megszerezni, s az első lépések bíztatóak. A másik hasonlóságot abban látom, hogy mindenkinek hosszú távon kell gondolkodnia. Például az idén harmadszor rendezzük meg a Ferencvárosi Aput a Kapuba Kupát (FAKK-kupát). Már sokkal ismertebb mint az első évben volt. De igazi hatását akkor fogjuk látni, amikor 15 év múlva a FAKK-kupát azok fogják támogatni, akik az első kupán az iskolák csapataiban fociztak. Nekik már nem kell majd elmagyarázni, hogy az egyéni szerepvállalás elengedhetetlen egy közösség dolgainak előmozdításában. Tehát hosszú út áll előttünk, s ehhez pénzre is szükség van. Mert a programjaink, rendezvényeink jók, de igazán akkor fognak a kerületi emberek a közösségi alapítványra felfigyelni, amikor a mi adományaink érzékelhető változásokat eredményeznek a Ferencvárosban. Amikor a Bakáts tér színesebb és barátságosabb lesz, mint most és egy kis tábla fogja hirdetni, hogy a változás az itteni emberek önkéntes munkájának és a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány támogatásának eredménye. Ez fog majd áttörést hozni az alapítvány megítélésben! Lehet, hogy az eredmények „csak“ egy évtized múlva jelentkeznek, de az első években elégzett munkán nagyon sok múlik, hiszen most kezdjük el megalapozni a hitelességünket, az irántunk való bizalmat, azokat a kapcsolatokat, amelyek a közösségi alapítványt éltetik, s amelyeket a közösségi alapítvány éltetni fog.
Scsaurszki Tamás
